A Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény a 2001-ben, a Magyar Millennium ünnepségeihez kapcsolódóan Vasváron megrendezett rendtörténeti kiállítás révén jött létre.

A Magyarország legrégebbi, ma is álló domonkos kolostorában működő Vasvári Múzeum a kiállítás megrendezése mellett elvállalta a rendtörténeti emlékek gyűjtésének és feldolgozásának szakmai irányítását, melynek kereteit a Szent Domonkos Rend Magyar Tartományfőnöksége és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága együttműködési szerződésben rögzítette.

A Gyűjtemény célul tűzte ki a domonkos rend szétszóródott és kallódó történeti emlékeinek összegyűjtését, folyamatos bemutatását, a feldolgozás szakmai és technikai hátterének megteremtését, mindezt összekapcsolva a kiemelkedő műemléki értékű vasvári kolostor felújításával.

A kezdeményezés rövid időn belül látványos eredményeket hozott, a kolostorépület felújított emeleti szintjén a kiállítás mellett ma már egy műemlékkönyvtár és egy rekonstruált szerzetesi cella is várja a látogatókat, a kutatóknak pedig a műemlékkönyvtár anyaga mellett egy rendtörténeti szakkönyvtár, egy kisebb levéltár, egy folyamatosan bővülő adattár és immár ez az internetes honlap is rendelkezésére áll.

Dr. Zágorhidi Czigány Balázs
gyűjtemény vezetője

Az idei esztendőben záruló belváros-rehabilitációs projekt céljai között szerepelt a városi zöldfelületek növelése. E program során legalább ilyen nagy hangsúlyt kapott a környezetvédelem is. A városközpont, a ma már megújult közterületekkel és középületekkel vonzó kisvárosias imázst jelenít meg, s remek teret kínál mindazok számára, akik a központban töltenék el szabadidejüket. E környezet védelme, az újonnan életre hívott terek megőrzése azonban a vasváriak közös érdeke és felelőssége.

A következetes tervezésnek köszönhetően az elmúlt tíz évben megduplázódott a zöldfelületek száma a hegyháti kisvárosban. A környezetvédelmi tevékenységben nem csak az önkormányzat, de a városban működő civil szervezetek is oroszlánrészt vállaltak. E tendencia folytatásának legutóbbi állomása volt a belváros-rehabilitációs projekt.

A projekt zöldfelületek kialakítását célzó részleteinek kidolgozását nagyrészt Mangilár László építészmérnöknek köszönheti a kisváros, az ő tervei alapján készült el a Nagy Gáspár Kulturális Központ szomszédságában kialakított rendezvénytér, s az orvosi rendelő előtti park. A tervezésnél nemcsak a terek funkcióját vették figyelembe, hanem a kisvárosi imázs erősítése is fontos szerepet kapott.

-A közterület megújításoknál gyakori hiba, hogy a szakemberek nem találják meg a település méretéhez, rangjához illő kialakítást, s így a város, község léptékéhez nem illő elemeket alkalmaznak. Ezért a terek kialakításánál erősen törekedtünk arra, hogy mi ne essünk ebbe a hibába, hanem megtaláljuk és alkalmazzuk a leginkább Vasvárhoz illő megoldásokat. Szerencsére nem is kértek tőlünk olyan felesleges, divatos vagy hivalkodó elemeket, ami szerintünk nem illett volna a környezetbe - hangsúlyozza Mangliár László.

- A rendezvénytér kialakításánál, vagyis egy volt családi ház helyén kialakított új parknál, a legfontosabb szempont a rendeltetésnek való megfelelés és az épített környezethez való illeszkedés volt. A park alkalmanként különböző rendezvényeknek ad teret, de az év nagy részében, mint pihenőpark üzemel. A terület közepén ezért egy nagy összefüggő, közel vízszintes füves területet alakítottunk ki, ez funkcionál rendezvénytérként. A támfal mellé pergolával fedett leülő részeket terveztünk, a parknak a kis utca felé eső szélét pedig egy bástyaszerű támfallal zártuk le. A kő támfalon álló vaskos pergola jól illeszkedik mind a kolostorhoz, mind a kulturális központhoz - mondja Mangliár László.

- Az orvosi rendelő előtti tér felújításánál ugyanakkor a használhatóság volt a fő tervezési szempont: kellemes pihenésre, beszélgetésre, szemlélődésre alkalmas, jól belakható teret szerettünk volna létrehozni, a közlekedés maradéktalan kiszolgálása mellett. A használhatóság mellett fontos szempont volt a zöldfelületek növelése is. E az alapterület és a beültetés intenzitásának növelése egyaránt nagy hangsúlyt kapott, hiszen nem csak a méret számít, hanem a növények minősége is - teszi hozzá. A kolostor melletti területen - ami egy családi ház helyére került - maradéktalanul megvalósult a zöldfelület növekedés, mint alapterületben, mint intenzitásban.

- A középső gyepfelület alkalmas rendezvények megtartására, a támfalak melletti területeket viszont intenzíven beültették. A rendelő előtti téren a zöldterület mértéke nem nőtt, a beültetés intenzitása, tehát a növények száma és látvány-értéke viszont igen. Így mindkét területre sokkal több növény került, mint amennyi korábban ott élt -hangsúlyozza az építészmérnök.

Kovács Tilda Vasvár polgármesterasszonya hozzátette: a belváros-rehabilitációs projekt eredményeképp életre hívott új zöldfelületek beváltották a hozzájuk főzött reményeket, az új, kitűnően hasznosítható terek bekerültek a város vérkeringésébe. A feladat azonban ezzel nem ért véget: tudatos munkával, a különböző ÖKO-pályázatok, civil megmozdulások segítségével a közeljövőben szeretnék még tovább növelni a városi zöldfelületek számát. Hangsúlyozta: a bár e területek fenntartása az önkormányzat feladata, azok állapotának megőrzése minden itt élő és ide látogató közös felelőssége. - Sajnos egyre nagyobb gondot okoz, hogy az emberek nem figyelnek a közterületek tisztaságára, rendjére. Gyakori, hogy a csikkeket, szemetet nem a kihelyezett tárolókba dobják, hanem a parkokban, padokon, útszélén hagyják újabb és újabb feladatot adva ezzel a közmunkásoknak. Sőt időnként előfordulnak kisebb rongálások is. Hangsúlyozta: már Vasváron is egyre gyakrabban jelentkező probléma, hogy némely kutyatulajdonos nem figyel oda a közparkok használatára. Míg a nyugati országokban már természetes, hogy a gazdik zacskókba szedik kedvenceik ürülékét a sétáltatáskor, itthon még nem honosult meg ez a kultúra. Fontos lenne, hogy erre is figyeljük. A kutyapiszok ugyanis nem csak esztétikai probléma: komoly egészségügyi gondokat okozhat, főleg a gyermekeknek -mondja polgármester, majd hozzáteszi: emellett egyre több megszólítást kap a lakosság köréből a temetőhasználat rendjével kapcsolatban. Mint mondta előfordul, hogy kóbor ebek, vagy akár a gazdákkal érkező kutyák zavarják meg a szertartások rendjét, a kegyelet perceit, ezért kéri a vasváriakat ne vigyenek be állatot a sírkertbe. Kovács Tilda hozzátette: ahhoz, hogy a kisváros vonzó legyen az ide érkezők körében, jól érezzék benne magukat az itt élők, nem elég a terek, parkok átalakítása, rendbetétele, legalább ilyen fontos, hogy a közösség óvja, vigyázza, őrizze azokat.

Fekvése

Szombathelytől délkeletre, a 8-as és a 74-es főutak találkozásánál fekszik. Vonattal elérhető a Szombathely–Nagykanizsa-vasútvonalon.

Története

A régészeti leletek tanúsága szerint a mai város területén már a kőkorszak óta élnek emberek. A Vasi Hegyhát szélén fekvő, Rába árterületéből kiemelkedő terasz a kezdetektől fogva alkalmas hely volt az emberi település kialakulásához. A város határában található jelentős emlék az a földsánc, amely amely a nyugatra emelkedő dombtól egyenesen dél felé húzódik és a nyugatról történő támadás ellen védte a települést. A sáncot általában római eredetűnek tartják, azonban a honfoglalás utáni építése sem kizárt. A római korból származó itt talált vaskohók arra engednek következtetni, hogy Vasváron már ekkor jelentős vasfeldolgozó tevékenység folyt. A rómaiak Castrum Ferreumnak nevezték az itteni várukat – a magyar városnév ennek pontos megfelelője. Római kori vaskohóra bukkantak a volt domonkos rendház udvarán is. A római időkben fontos út vezetett innen Aquincum felé. A vas jelentőségét a honfoglaló magyarok is ismerték, ezért itt alakították ki az ország egyik nagy vastermelő központját. Erre világosan utal az az 1226-ból származó oklevél, mely szerint a pannonhalni monostor kovácsai a vasat rendszeresen Vasvárról hozatták. A fontos vastermelőhely őrzésére vélhetően már a 10. században megépült az a földvár, amely körül a későbbi város kialakult. Ez a vár valószínűleg a domonkosok templomától északra feküdt és mintegy 300 m átmérőjű lehetett.

A Szentgotthárdra menő úttól délre emelkedő Kövecses-hegyen épült fel a település első temploma , mely Vasvár ispánsági székhellyé válása után előbb plébánia, majd esperesi templom lett. A vármegyerendszer kialakítása során Vasvárt Szent István király ispánsági központtá és megyeszékhellyé emelte. A régi templom helyett vélhetően a 12. században épült fel a háromhajós román stílusú Szent Mihály templom, mely a társaskáptalan székhelye lett. A 13. században a káptalan szolgálófalujaként a templom körül kialakult a ma a központtól délre fekvő Szentmihályfalva, majd az északra fekvő Zsidófölde falu is. Így lényegében kialakult a középkori város szerkezete.

A városba a 8-as főút felől bevezető út

A tatárjárás Vasvárt sem kímélte meg, és bár egy oklevél szerint 1242 februárjában még a magyar kézen maradt várak közé tartozott, később a tatárok elpusztították. A tatárjárás utáni években épült fel a földvár sáncain belül a domonkosok kora gótikus temploma és kolostora. V. István király 1270. november 21-én Vasváron tartózkodott és a várjobbágyokkal megyei közgyűlést tartott. A város 1279-ben IV. László királytól kiváltságokat kapott. 1310-ben Vasvárt a németek foglalták el és csak 1311-ben sikerült a Henrik bán fia János vezette megyei nemesi seregnek kiverni őket a városból, miután a káptalani templomot rájuk gyújtották. A várost védő erődrendszer a 14. század elejére készült el teljesen. Ekkor épült a domonkos templomtól délre a Szent Erzsébet kápolna, majd 1342-re felépült a Nagyboldogasszony templom is. A 14. század közepére Vasvár már igazi város, közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központ, polgárai öntudata, gazdasági befolyása egyre növekedett, népes vásárai voltak. A várost a polgárok áltak választott bíró és 12 esküdt irányította. A polgárok befolyását jelezte, hogy Zsidófölde birtokáért a káptalannal szemben is felléptek és a város és a káptalan közötti per még Luxemburgi Zsigmond idejében is tartott,végül 1416-ban megegyezéssel zárult.

Vasvár főtere

A város lendületes fejlődése nyomán az Árpád-kori földvár fokozatosan áldozatul esett a terjeszkedésnek, a 15. századra már csak csekély maradványai látszottak. A földvár helyett már korábban a káptalani templom körül alakult ki erődítmény és a század elején felépült a Szent Margit plébániatemplom is. A vastermelés erre az időre már háttérbe szorult és a város ipara elsősorban a malomiparra támaszkodott. Számos malom működött a környező vízfolyásokon, elsősorban a Rábán és a Csörnöcön. A város életében jelentős változást jelentett, hogy 1423-ban a szabadságjogokkal rendekező királyi város a Gersei Pető család tulajdona lett és ezzel földesúri mezővárossá vált. 1462-ben a Széchy családdal keletkezett viszályban a város egy része leégett, 1479-ben pedig a török portyázók érték el a Vasvár környékét. 1490-ben I. Miksa császár serege ostromolta, de bevenni nem tudta a várost. A 16. században a török fokozatos előretörésével Vasvár életében is hanyatlás következett be. 1576-ban a városba behatoló és fosztogató német katonaságot a lakosság megtámadta és kiűzte, az erősítéssel visszatérő németek bosszúból felgyújtották a várost. 1577-ben az állandó zaklatások miatt a domonkos szerzetesek elhagyták Vasvárt, 1578-ban pedig az országgyűlés elrendelte a káptalan Szombathelyre költözését. Ezzel Vasvár tulajdonképpen megszűnt megyeszékhely lenni.

1599-ben ismét a portyázó török pusztította a települést, elsősorban Szentmihályfalva jobbágyait érték nagy károk. A 16. század végén Vasváron mindössze 35 jobbágytelek volt, a régi város területe jelentősen csökkent, egész utcák szűntek meg a pusztítások és lakosság elvándorlása következtében. Egyre gyakoribbá váltak a török rajtaütések. 1646-ban a egy török csapat újra feldúlta a várost, ezúttal a káptalan házait érték nagy károk. 1663-ban császári sereg szállta meg a várost, majd 1664-ben hatalmas török sereg vonult át a településen a házakat felégetve. A vesztes szentgotthárdi csata után a török sereg táborozott itt, a város maradék lakossága a Rábán túlra menekült. Itt kötötték meg a magyarok számára hátrányos következményekkel járó vasvári békét.

A templom román kori kapuja

A század utolsó harmadában viszonylagosan békés időszak következett, a lakosság fokozatosan visszaszivárgott, sőt új telepesek is érkeztek, a város templomai, kolostora és vára azonban romokban állt. A török veszély megszüntével azonban a város várt gyors fejlődése elmaradt, melyben közre játszott, hogy polgárai régi kiváltságaikat nem kapták vissza, sőt 1699-ben a megyegyűlés jobbágyi szolgálatokra kötelezte őket. Ráadásul még a török harcokat követően hatalmas tűzvész pusztított el mindent, ami még a régi városból megmaradt. Ezzel egyszersmind a régi település szerkezete is megszűnt létezni és a 18. század közepére az újjáépítés után már teljesen más képet mutatott a város, mint azelőtt. Ekkor alakult ki a mai városszerkezet. A templomok közül a Szent Kereszt kolostort és templomot, valamint a Nagyboldogasszony templomot építették újjá, míg a káptalan Szent Mihály temploma romokban állt. Állt még a régi vármegyeháza és a prépost háza is. 1734-ben a Gersei Pető család birtokait a Festetich család vette meg és rögtön hosszú pereskedésbe kezdett a káptalannal a birtokok elosztása tekintetében. A pernek 1776-ban lett vége, az ítélet újra felosztotta a várost a földesúr és a káptalan között. 1746-ban a népességösszeíráskor Vasváron 38, Zsidóföldén 25, Szentmihályfalván 26 családot írtak össze. A Batthyány-vizitáció adatai szerint 1758-ban összesen 1185 lakos élt a városban, míg 1787-ben 1397 volt a lakosság száma. 1830-ban még mindig csak 1444 lakosa volt a városnak. Városi rangját 1986-ban kapta vissza.

A középkori gyepű rekonstruált kapuja

Nevezetességei 

• Római katolikus (volt domonkos) templom (középkori eredetű, barokk)
• A vasvári domonkos kolostor (1684-ből, valószínűleg a régi vár helyén)
• Temetőhegyi kápolna (későbarokk)
• Helytörténeti Gyűjtemény
• Angyal szobor
• Szentkútfürdő

Iskolák

• Béri Balogh Ádám Gimnázium, Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskola, Kollégium bbap-vasvar.sulinet.hu
• Kardos László Általános Iskola kardos-vasvar.sulinet.hu

Híres "vasváriak"

• Itt született 1910-ben Mozsolics Amália régésznő.
• Kotász Antal, válogatott labdarúgó
• Makray Katalin, olimpiai ezüstérmes tornásznő

Vasvár Város Önkormányzata Képviselő-testülete 2010. október 28-án /csütörtökön/ 16.00 órai kezdettel ülést tart, melyre tisztelettel m e g h í v o m.

Az ülés helye: Városháza nagyterme

NAPIREND ELŐTT: Beszámoló a képviselő-testület lejárt ha-
                táridejű határozatainak végrehajtásáról,
                a legutóbbi képviselő-testületi ülés óta
                történt fontosabb intézkedésekről, esemé-
                nyekről, valamint az átruházott hatás-
                körben hozott döntésekről
                Előadó: KOVÁCS TILDA polgármester

N a p i r e n d:

I. Vasvár Város Önkormányzata 2011. évi belső ellenőrzési tervének elfogadása
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

II. FOLYÓ ÜGYEK:
1) Előterjesztés a gazdálkodással kapcsolatos munkamegosztás és felelősségvállalás rendjéről a Polgármesteri Hivatal és az önkormányzat által fenntartott költségvetési szervek között
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

2) Önkormányzati bizottsági tagok, tanácsnokok megválasztása
Előadó: KOVÁCS TILDA polgármester

3) Bizottságok nem képviselő tagjainak eskütétele
Esküvevő: KOVÁCS TILDA polgármester

4) Előterjesztés a Vasvárra eső, Kneipp projekthez fizetendő önrész biztosítására
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

5) Vas Megyei Jegyzők Egyesületének támogatási kérelme
Előadó: KOVÁCS TILDA polgármester

6) Előterjesztés a Vasvár, Szentmihályfalvi u. 8. I/3. szám alatti önkormányzati lakás költségalapon történő bérbeadására.
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

7) RÉGIÓHŐ KFT Felügyelő Bizottsági tagságával kapcsolatos ügy (Szóbeli előterjesztés.)
Előadó: KOVÁCS TILDA polgármester

8) Tájékoztató a Vasvár, Hunyadi J. u. 5/A. szám alatti ingatlan utcai kerítésének elbontásával kapcsolatban (Írásos anyag az árajánlatok beérkezését követően kerül kiküldésre.)
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

9) Előterjesztés a Vasvár, Szentmihályfalvi u. 21. fszt. 6. szám alatti önkormányzati lakás szociális jelleggel történő bérbeadására
Előadó: Dr. ÓDOR ILDIKÓ jegyző

10) Közfoglalkoztatási Terv módosítása
Előadó: KOVÁCS TILDA polgármester

Kedden a körmendi Várkert Ételbárban mutatkoztak be Körmend, Vasvár és Szentgotthárd Fidesz-KDNP-s polgármester-jelöltjei. Bebes István, Kovács Tilda és Viniczay Tibor indul majd.

Bebes István, mint házigazda mutatta be társait, egyúttal bejelentve: mindhárman indulnak az októberben esedékes önkormányzati választásokon a Fidesz-KDNP jelöltjeként. A térséget - a megyei  listán - a két párt színeiben Nagy Gábor, Mészáros Árpád, Kovács Endre és Tausz István képviseli.

Elsőként Kovács Tilda, megbízott vasvári polgármester szólt terveiről. 

- Tizenkét éve alpolgármesterként élvezem a köz bizalmát, a folytatásra készülök. Úgy vélem, lendületben van a város, beruházások indulnak, fejlesztünk. Ha megválasztanak, kiemelt  feladatomnak tartom a civil szervezetekkel való kapcsolattartást, az épített környezet védelmét, a minőségi kisváros élet megteremtését.

Viniczay Tibor szentgotthárdi polgármester azt hangsúlyozta, hogy a tervezett osztrák szemétégetőmű elleni harc kijelöli az utat. 

- Ugyanakkor akad más feladat is. Például munkahelyteremtés, a turizmus támogatása. Egyelőre konkrétumok nélkül mondhatom, hogy rövidesen fontos beruházás indul a városban. Az oktatást tovább korszerűsíteném, folytatnám térségi, közös programokat is. Talán egyszer azt is elérem, hogy a 8-ason  kint legyen egy Szentgotthárd feliratú tábla - fejezte be mosolyogva.

Viniczay Tibor, Kovács Tilda és Bebes István a FIDESZ-KDNP jelöltek Fotó: Kozma Gábor

Bebes Isván körmendi polgármester a közös programok sorában említette a 8-as főút gyorsforgalmi úttá való kiépítését, amire az új kormányzati ciklusban reális lehetőséget lát.

- Összeköt minket a Rába folyó is, ez már önmagában érték. Erre felfűzhető a közös térségi cselekvés és gondolkodás. A városban, a többi között, a munkahelyteremtést, a kórház színvonalas működtetését, a szociális ellátást és a közrend megtartását szorgalmaznám.

   Vasvár környékének egyik legfontosabb régészeti emléke az ún. Római sánc, melyet már a múlt században Rómer Flóris is végigjárt. Később Járdányi Paulovics István foglalkozott érdemben a sánccal, de pontos keltezést ő sem tudott adni. Szerkezetére vonatkozó adatokat kutatásunkig egyedül Nováki Gyula ásatása szolgáltatott 1959-1960-ban, melyek alapján a védművet ma a "vörös sáncok" csoportjába soroljuk.

A vasvári sánc a Rába völgyét határoló magaspartról indul ki, a vasvári medencébe mélyen benyúló Királyhegy északi fokáról, a Csipkés és Bél patakok összefolyásától. Innen D-DK-i irányban jórészt erdőkön keresztül haladva Hegyhátszentpéter község keleti házai mellett vezetve éri el a Sárvíz völgyét. A nyugatról védő hosszanti védmű (az árok nyugat felől van) teljes hossza 8 km. Töltése és árka a különböző mértékű lepusztultságot, ill. feltöltődést leszámítva még ma is kiváló állapotban, szinte érintetlenül áll. Szintkülönbségük még most is több méter.
   A sánc vonalának többszöri végigjárása, valamint a régi térképek tanulmányozása alapján bizton állíthatjuk, hogy a sánc teljes hosszában csupán egy helyen volt természetes átjáró, az ún. "Vaskapu"-nál. A többi átvágás újkorinak és csak részlegesnek mutatkozott. Az említett Vaskapunál, amely a sánc északi kezdetétől 3 km-re délre található, a védvonalat egy hosszú egyenes vonalú földút keresztezi, amely a térképen a "Római katonák útja" feliratot viseli. Erre az érdekes elnevezésre már a római utak kutatásának kezdetén felfigyeltek.
   A sánc, valamint az út elnevezése és pontos keltezése körüli kérdések megválaszolására 1985 tavaszán kisebb ásatást végeztünk a Vaskapunál. Ásatásunk fő feladatának a Katonák útja és a Római sánc egymáshoz való viszonyának, időrendjének megállapítását tekintettük. A fő kérdés az volt, hogy az út alatt megtalálható-e a sánc nyugati oldalon futó árka. Az úton keresztben, ill. hosszában két kutatóárkot nyitottunk. Ezek egyértelműen bizonyították számunkra, hogy az átjáró előtt (nyugati oldal) egykor 6-7 méter szélességű és mintegy 2-2,5 méter mély árok volt. Az árkot tehát itt is kiásták! Ez a tény azonban mégsem jelenti eleve azt, hogy az út, és így maga a kapu is a sánchoz képest későbbiek, másodlagosak lennének. Ugyanis: az út alatt megtalált árok 6-7 m széles, addig a Vaskaputól közvetlenül délre az árok 10-11 m széles. Tehát az árok a kapu előtt összeszűkült. Ennek oka az lehetett, hogy itt már eleve is átjáró volt.
   A másik döntő adat a kapu létezésére éppen az út nyomvonala. Vasvártól délre ugyanis a Katonák útja mintegy 5 km hosszúságban nyílegyenesen fut a Hegyhát vízválasztóján. Ez az egyenes irány azonban mégsem a Vaskapunál metszi a sáncot, hanem attól mintegy 75 méterre, északra! Az út ugyanis a sánc előtt, attól 150 méterre nyugatra élesen dél felé törik, hogy a Vaskapun áthaladhasson, majd a sánc mögött 200 méterre éri el ismét a képzeletbeli egyenest. Ennek a jelenségnek egyedül stratégiai okai lehetnek. Ilyen útmegtörésekkel kapukat szoktak védeni.
   Kutatóárkaink még egy fontos dolgot felfedtek, nevezetesen azt, hogy az útnak semmiféle feltöltése sincs! Ez a megfigyelés, döntő fontosságú a keltezésnél, amint ezt majd lejjebb látni fogjuk.
   Az idő rövidsége miatt teljes sáncátvágást nem végeztünk, csupán a Vaskapu kétoldali sáncprofiljának alsó felét (harmadát) tisztítottuk meg kisebb munkával. Sajnos az utóbbi években az eredetileg szűk átjárót dózerral többször megszélesítették. Jelenleg mintegy 8 m széles.
   Metszeteink, amelyeket a kapu két oldalán kialakítottunk, a funkcionális rétegek, ill. ezek anyagának tekintetében különböznek egymástól. Utalnak azonban az egykori faszerkezet létezésére és egy megújítási periódusra. A két profil különbözősége egyben azt is jelenti, hogy a sánc nem folyamatosan épült, hanem itt eredetileg is megszakítás, azaz átjáró volt. Sajnos cölöplyukat, vagy más, az egykori pontosabb szerkezetre utaló nyomot nem találtunk. Régészeti leletanyag szintén nem került napvilágra.
   A Vaskapuról ásatási eredményeinket a következőképpen mondhatjuk el:
1. A népnyelv máig Vaskapunak nevezi azt az egykor igen keskeny (3-4 m széles) meredekfalú átjárót, amely az egyetlen természetes átjáró volt a Római sáncon.
2. Ásatásunkkal bizonyítani lehetett, hogy itt az átépítéskor   eredetileg   is   megerősített   átjárót létesítettek. Ennek helyét a már korábban kialakult Katonák útja nyomvonala jelölte ki. Magát az átjárót azonban mégsem ennek vonalában építették, hanem ettől valamivel délebbre, hogy az úthajlat megtörje a nyugat felől érkező esetleges támadások lendületét. A kapu előtt szintén kiásták az árkot, de nem teljes szélességben. A közlekedést valamiféle  fahíddal biztosíthatták.
3. A sánc töltését valamiféle fa kamraszerkezet tartotta, amelynek szélessége 3 méter körül lehetett.
   Később további föld felhordásával a töltést megemelték. Itt a rétegek nincsenek kiégve! Ha a kiégetést a már romló szerkezet tudatos időleges stabilizációjának és nem ellenséges támadás következményének fogjuk fel, úgy ezt a módot itt nem alkalmazták.
   A kapunál mutatkozó metszetfalaink rétegviszonyai erősen különböznek attól a profiltól, amelyet Nováki Gyula átvágásának közelében, egy elhagyott földút falában alakítottunk ki. A sánc ezen a szakaszán is két építési periódust választhattunk szét. Először egy kb. 6 méter széles és 2 méter magas töltés épült fel, főképp a kiásott árok kidobott földjéből. Rajta, a külső, árok felőli oldalon állt a kb. 2,5 m széles, függőleges falú fa kamraszerkezet, amelynek földkitöltése később vörösre égett át. A fa védmű korhadása és kiégetése után a töltés belső oldalára jelentős mennyiségű újabb, sárgás főidet púpoztak, jelentősen magasítva és szélesítve az eredeti töltést.
   Ezek a jelenségek (kiégetés, megújítás, javítások egyéb nyomai a sánc egyes szakaszain) hosszú használati időt feltételeznek.
   Sáncunk egysoros, kb. 2,5 m széles kamraszerkezetéhez legközelebb álló analógiáit pl. Honton, Bernecebarátin, Kapuvár-Földvárdombon találjuk. Ezek egyszeres kamraszerkezete a vasvárihoz hasonlóan 2-3 m széles lehetett. A faszerkezet belsejét kitöltő föld Hont és Kapuvár esetében a mienkhez hasonlóan vörösre égett ki.
   A vasvári sánc metszeteiben látható megújítási módot (a belső oldalról történő felmagasítást) alkalmazták a felsorolt példák esetében Bernecebarátin is. Ugyanilyen módon újították meg a nagyobb méretű, többsoros kamraszerkezetű sáncokat is, pl. Abaújváron, Szabolcsban, Zemplénben és Dobokán.
   Ezek építését a 10. század második és a 11. század első fele közötti időre, megújításukat, pedig a 11. század vége - 12. századra keltezik. Ha a felsorolt időpontokat nem is vonatkoztathatjuk közvetlenül a vasvári sánc építési korszakaira, mégis ezeket, összegezve az ország nyugati határvidékének történeti adataival, támpontnak felhasználhatjuk.
   A sánc keltezéséhez néhány további támpontot szolgáltattak terepbejárásaink. A sánc déli negyedében, ott ahol a vonala az erdőből kifut a mezőgazdaságilag művelt területre, teljesen szét van szántva. Ebből az egykori faszerkezetet megtöltő földből néhány újkőkori és római kori cseréptöredéket gyűjtöttünk. Ezek a leletek pedig jó "post quem" datálást tesznek lehetővé és így biztosan keltezik a vasvári sáncot a római kor utánra!
   Ásatási eredményeink ismertetése után tekintsük át részletesen előbb az útra, majd magára a sáncra vonatkozó egyéb történeti adatokat:
A katonák útja
   A ma jól karbantartott, nagyobb részén az erdészet által használt földút az egykori Pozsony-Varasd országútból, Zalalövő és Körmend között, Szőce magasságában ágazik le ÉK felé, és mintegy 38 km hosszúságban figyelhető meg a Hegyháton. Egyes rövidebb szakaszai megszűntek, vagy kissé megváltoztak, másokat műúttá építettek ki.
   A vasvári sáncig az út folyamatosan megmaradt, ettől ÉK-re azonban egyes szakaszai megszűntek. Mégis a megmaradt dűlőutak vonalát jól kirajzolják, egészen Hosszúperesztegig. Az út a falvakat kikerüli és még ma is sok helyen községhatár (Oszkó-Alsóújlak, Csipkerek-Szemenye, stb.). Az út vonalvezetésének jellemzője, hogy kerüli a lejtőket és tartja az azonos szintmagasságot. Pontosan a Rába és a Zala vízválasztóján halad, patakot alig keresztez. Településeket nem köt össze, beleértve az egykori megyeszékhelyt, Vasvárt is. Így eleve úgy látszik, hogy az út nem a helyi közlekedés kiszolgálására keletkezett.
   A Katonák útja az elmúlt évszázadok határjárásaiban és a régi térképeken tucatszor felbukkan. Általunk ismert legkorábbi említése Gerse és Karátfölde 1515-ből származó határleíró oklevelében van. Az említések java azonban 18-19. századi.
   A korábbi időkre való visszanyomozást egy másik útnév segítette: az "Olasz út" elnevezés, amely egy 1754-es canonica visitatioban, Szarvaskend határában tűnik fel és az előbbivel azonosítható. Később még több település határában adatolt. Az Olasz út, "via Latinorum" első említése 1274-ben szerepel először Himfa és Tótlak környékének határjárásában. Ugyanezt az utat 1236-os határjárásban "Középút-nak nevezik, amely a Murához vezet.
   Mellőzve itt a forrásadatok és említések hosszadalmas felsorolását, leszögezhetjük, hogy az ország belsejéből nyugat, majd délnyugat felé kanyarodó út, amely Vasvár környékén érte el a Hegyhátat, annak a Murán át Itáliába vezető távolsági útnak egy szakasza, amelyet Glaser Lajos határozott meg. Egy 1514-es Itáliába vezető útállomás-jegyzék szintén erre az útra vonatkozik.
   Ez az út Székesfehérvár-Veszprém-Karakó-Hosszúpereszteg-Vasvár-Muraszombat-Radkersburg-Pettau (Ptuj) irányában vezetett. Ennek az útnak a nyomvonala Poetoviótól Itáliáig megegyezik a római Borostyánkő út nyomvonalával, tehát, másodlagosan felhasználták a középkorban is. Ezen Itáliába vezető, egyetlen szárazföldi út használatáról a középkorban lezajlott hadvonulások, követségek s kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozó forrásokban számtalan említés található. Elnevezése "Katonák útja" -szintén a gyakori hadvonulásokból következhet. A római jelző már a 19. századi tudálékos hozzáragasztás lehet.
A vasvári sánc
   Az úthoz hasonlóan a sánc vonala is meghatározta a vidék falvainak terjeszkedését, és birtokjogilag máig elválasztja az egyes falvak területét. Déli végénél Győrvár, valamivel északabbra Pácsony földjei terjeszkednek a sáncig. A Római sánc északi fele Vasvár káptalani részét választotta el az egykori ispánsági központtól, majd a királyi, ill. a középkor vége felé a Gersei Petők birtokától. Vasvár a 19. század végéig birtokjogilag három településből állt: a tulajdonképpeni megyeszékhelyből (később Pető, majd Festetics birtok), a társaskáptalan templomáról elnevezett Szentmihályfalvából és Zsidóföldéből (káptalani birtokok). A határt É-D-i irányban Szentmihályfalva és Vasvár között a sánc jelentette.
   A sáncra utaló első adat 1327-ben egy birtokfelosztásban mint: "possessiones Arukkuz..." jelenik meg, amely melléknevet az itt birtokos család is felvette. Mivel a sánc jó tájékozódási pont volt, gyakran említik az oklevelek is, először 1334. június 7-én, Lapsa és Szentmihályfalva határjárásakor írják le részletesen.
   Azonban a sánc legfontosabb, egyben legkorábbi ismert - és gyakran félreismert - említése Freisingi Ottó Chronikájában olvasható. 1118-ban III. Babenberg Lipót osztrák őrgróf "ad claustra terrae" (azaz a gyepűig) nyomult, majd pedig elfoglalta és felégette azt a várat, "quod Ferreum vocatur" (azaz: amelyet Vasnak mondanak). Pauler Gyula helytelen értelmezésével szemben (Kismarton-Eisenstadt) ez az elnevezés (Castrum Ferreum) az első említésektől kezdve akár a megyét, akár a várost jelöli, mindig Vasvárra vonatkozott. 1205-ben feltűnik a ritkábban használt magyar név is: "castrum de Woswar". Ezt a névazonosítást a krónika claustrája szintén megerősíti. Freisingi Ottó adatának nemcsak az a jelentősége, hogy Vasvár egyik első fennmaradt említése, hanem hogy a sáncot még funkciójában mutatja be. Tehát a sánc védelmi funkciója 1118-ban még létezett.
   A következőkben vizsgáljuk meg az út és a sánc együttes keltezésének és értékelésének kérdéseit.
   Az alsó időhatár:
   1,   Amint láttuk, a Katonák útja a római kornál későbbi.
   -  Nincs épített töltése, mint a római utaknak általában.
   -   A  Mura-,   Olasz-  vagy  Katonák  útjának nevezett, Itáliába vezető út Poetoviótól a Körmend-Zalalövő  vonalig  részben, vagy egészben  római eredetű.  Másodlagosan  használja a  római nyomvonalat, de iránya már nem a limes,  vagy Savaria, hanem a Dunántúl belseje.
   2,   Mivel relatív kronológiailag a sánc későbbi az útnál, az út pedig, mint láttuk római kor utáni, így a sáncnak is annak kell lennie, ahogyan azt a sánc töltéséből    származó, terepbejáráskor megtalált cserepek is igazolják.
   A felső időhatár:
   A 14. századból ismerjük az első adatokat, amelyek a sánc létezését bizonyítják. (1300 körül -Aruckkuz, 1327 - Arukkuz, 1334 - pontos leírása)
   Mivel már 1300 körül területnévként rögzült a sánc neve, majd falu- és családnévként is használják, keltezése nyilván korábbi. Ezt tanúsítja birtokelválasztó határvonal jellege is, és az, hogy csak, mint felszíni terepalakulatot jelölik, nem pedig funkciójában nevezik meg.
   A vasvári sánc, mint ahogy már említettük, egy jelentős egyházi és világi központot választott el egymástól, ahol az elhatárolás már az alapításkor szükségszerű. Ezért a káptalan létrejötte előtt a sáncnak már léteznie kellett. Amennyiben a vasvári káptalan hagyományos Szent István-i alapítását elfogadjuk, akkor a sáncot első királyunk uralkodásánál korábban kellett, hogy emeljék.
   Ha most az út-sánc együttest a római kor és a kora Árpád-kori időhatárok között pontosabban be akarjuk határolni, ahhoz a sánc építési technikáját, szerkezetét kell segítségül hívni. Mint fentebb említettük a hasonló faszerkezetű vörös sáncok építési korát a kutatás a 10-11. századra keltezi.
   A vasvári sánc lineáris védelmi vonal, amely egy DNy felől jövő támadás ellen védett. A Rába és a Sárvíz között az egyetlen lehetséges közlekedési utat zárta le, ill. ellenőrizte, amelyen az ország belsejébe lehetett eljutni.
   A sáncépítés nagyszabású, összefogott munkát igényelt. Ez a sáncépítők tartós dunántúli tartózkodását és a DNy-i szomszéd támadó szándékát tételezi fel. A sáncnál korábbi út gyakori kapcsolatokat tételez fel DNy felé. A Katonák útját kialakulásától kezdve folyamatosan kellett hogy használják, különben a nem épített utat az erdő pár évtized alatt elnyelte volna. Fennmaradása nemcsak érv magyar használata, hanem az út magyar eredete mellett is. Tudniillik kialakulása után környezetében jelentős népességcserére nem kerülhetett sor. Figyelemreméltó az is, hogy keleti szakasza magyar igazgatási központokat kötött össze.
   A vasvári sánc északi végénél feküdt az ispánsági központ, amely mint határvármegye központja az országból kivezető út mellett kellett, hogy feküdjön. Figyelemreméltó, és a szoros kapcsolatra utal az ispánsági központ és a kapu hasonló elnevezése is: Vasvár - Vaskapu.
   Mielőtt még a sánc építését pontosabban meghatároznánk, választ kell kapnunk arra a kérdésre, hogy mikor és miért keletkezett a távolsági út. Az út Itáliába vezet, egyes szakaszai római eredetűek, de az irány módosulása, az hogy a Dunántúl szívébe vezet, arra utal, hogy a magyar honfoglalás után keletkezett. Ezt támogatja az a körülmény is, hogy a honfoglalás előtt semmiféle olyan rendszeres kapcsolatról nem tudunk, amely az út állandó használatát tette volna szükségessé. A honfoglalás után azonban a DNy felé irányuló kalandozásokkal az út teljes hosszának kialakulását indokolni lehet.
   Tudjuk, hogy a magyarok a Dunántúlt Itáliából hazatérőben foglalták el. Már ekkor megtörténhetett a romlófélben levő Borostyánkő út részleges felfedezése, hiszen Itáliából ezen érhették el leggyorsabban a Dunántúlt. Pettauig nyilvánvalóan a régi római utat használták, innen azonban az É-Dunántúlra csak a Hegyháton lehetett keresztüljönni. Poetoviótól délre tehát a régi Borostyánkő út lehetett a kalandozó magyarok irányjelzője. Rendszeres, azonos úthasználatukról a rögzült földrajzi nevek tanúskodnak É-Itáliában: "via Ungarorum", "strata Hungarorum ".
   A források mellett néhány tárgyi lelet is igazolja, hogy a kalandozók használták a Borostyánkő utat. Celeli/Celje mellett, az út közvetlen közelében két Harun al Rashid érem került napvilágra. Mivel a Kárpát-medencében előkerülő arab dirhemek a magyarsághoz kapcsolhatók, a lelet érv lehet az út magyar használata mellett.
   Az államalapítás utáni hadieseményekről beszámoló források az út igénybevételéről tanúskodnak. (1042, 1051, 1054, 1073, stb.)
   Igen valószínű tehát, hogy maga az út még a kalandozások korában kialakult. A vasvári sáncot nyilván a kalandozások megszűnése után emelték. Keltezésének alsó időhatárát a történeti körülmények meghatározzák. A 10. század első felében DNy-ról, vagy nyugatról nem kellett ellenségtől tartani. A 955. évi augsburgi vereség, majd a fokozatosan megváltozó külpolitikai helyzet indokolja a sáncolást. Ezt a források is megerősítik. Freisingi Ottó és Viterboi Gottfried elbeszélik, hogy a magyarok ez ellenségtől való félelmükben "terram suam vaüo et palude munirent" (azaz: "földjüket sáncokkal és mocsarakkal erősítették meg"). Nem tudjuk, hogy ezek a késői tudósítások a védekezésről menyire hitelesek vagy túlzók, de a sáncolás technikája a 10. századi magyaroktól nem volt idegen. Ezt egy 924-es adat is igazolja, amikor a magyarok Pavia ostrománál sáncokat emelnek (Liutprand).
   Pontosabb keltezésre törekedni a vasvári sánc építési idejét illetőleg, a kora Árpád-kori gyepűrendszer alaposabb topográfiai ismerete nélkül nem szabad. Kétségtelen, hogy a 955 utáni pánikhangulat megindíthatta a védekezést. A védelmi rendszer megteremtése azonban későbbi külpolitikai eseményeknek is függvénye lehet (karantán őrgrófság megszervezése 970 körül, Ostarrichi határának keletebbre tolódása, Melk elfoglallása 984-ben).
   Az ország központjából, Székesfehérvárról vezető út összekötötte az ispánsági központokat, Veszprémet, Karakót, Vasvárt, majd a Mura út, Olasz út néven biztosította az összeköttetést Stiriával, Krajnával, Karintiával, Itáliával.
   Ezen az úton a határvármegye központjánál egy, azt elzáró, ellenőrző, nyugatról védő sánc található, amelyen kaput hagytak a közlekedés számára. A vasvári sánc egyik tagja a nyugati gyepű Dunántúlon végigvonuló sáncrendszerének, annak egyik belső védelmi vonalát alkotja. Védelmi szerepét az oklevelek és a régészeti anyag alapján nagyjából a 12. századig teljesítette.
   Kiss Gábor - Tóth Endre

Szentkút-völgye híres Mária-búcsújáróhely. Az egyszerű, klasszicista kápolna 1863-ban épült. Azután, hogy 1860 körül a forrás vizében megmosakodva nyerte vissza látását egy megvakult huszár, Horváth Ferenc. A forráshoz azóta is több legenda

A forrás környékén élő remetékről már a XVIII. század végétől vannak adatok, és a történet szerint Horváth Ferenc nemcsak a kápolnát építtette hálából, de egy ideig maga is remetévé lett.

A vasvári kolostor Magyarország legrégebbi, ma is álló domonkos kolostora, és mint ilyen  rend hazai jelenlétének folyamatosságát jelképezi.

A hagyomány szerint a domonkosokat IV. Béla király telepítette le Vasváron saját kastélyát engedve át a rend céljaira. A történeti források mindebből annyit igazolnak, hogy a 13. század közepén már kétségtelenül állt a kolostor, s a 14. század eleje óta Béla királyt tartották a rendház első donátorának. Legkorábbi hiteles említése 1254-ből maradt fenn, de közvetett adatokból feltételezhető, hogy a rend már a tatárjárás előtt megtelepedett a városban, s így a vasvári ház kezdetei a rend magyarországi történetének legkorábbi szakaszáig nyúlnak vissza (a magyar domonkos rendtartomány 1221-ben alakult meg).

A vasvári kolostort a középkorban a jelentősebb rendházak között tartották számon, s egészen a 16. század közepéig működött, amikor a szerzetesek a török fenyegetés és a terjedő reformáció miatt elhagyták. 
Az elhagyott kolostor birtokaival együtt Vasvár földesurai, a Gersei Pető család és rokonai kezére került. Az épületet többször is használták hadászati célokra, sőt a 17. század közepén, amikor Ákosházi Sárkány János egerszegi főkapitány birtokában volt, jelentősebb megerődítésére is sor került. Az ekkor már kastélynak nevezett épület azonban az 1664. évi török hadjárat idején jelentős károkat szenvedett, s már romos állapotban jutott Széchényi György érsek birtokába, aki 1684-ben visszaadta az épületet az újjászerveződő domonkos rendnek.

Az újkorban a vasvári kolostor már nem jutott jelentősebb szerephez, újjáépítésére is csak fokozatosan és szerény formában került sor. A domonkosok egészen 1950-ig tevékenykedtek Vasváron, a többnyire csak 2-3 szerzetespapból és néhány segítő testvérből álló közösség elsősorban a plébánia és a 19. század második felében felvirágzó búcsújáróhely ellátását tekintette feladatának.

A vasvári domonkos kolostor különleges értékét az adja, hogy az épületegyüttes alaprajzában és fő tömegében megőrizte az eredeti, 13. századi formáját. Az 1985-86-ban folytatott műemléki kutatások nyomán derült fény arra, hogy a korábban középkori alapokon újjáépült, egyszerű barokk épületnek tartott kolostor jelentős mennyiségben őriz eredeti középkori falakat. A kutatások szerint a templom és a kolostor együttese egységes elképzelés szerint, egy építési periódusban épült fel a 13. század közepén-második felében. Ebből az építési  korszakból lényegében érintetlenül, párkányszintig fennmaradtak a templom falai, a kolostor nyugati és déli szárnyának fő falai pedig emelet magasságban (csupán a nyílásrendszer változott).

A kutatásokhoz kapcsolódóan elkészített komplex helyreállítási és hasznosítási terv, a szocialista rendszer összeomlásával meghiúsult, az újabb kezdeményezéseknek pedig gátat vetett a helyi anyagi erők hiánya és a tulajdonjog rendezetlensége.

 A város történelmi múltjából fakadóan zömében katolikus, jelentősebb más vallású közösséget csak a zsidóság képviselt a 19. század elejétől a második világháborúig, amikor is az egész hitközség a deportálások áldozatává vált.

A katolikus plébánia lényegében a török kiűzése óta a domonkos kolostor Szent Kereszt-templomában működik, vezetését 1950-ig, a szerzetes rendek feloszlatásáig a helyi domonkosok látták el. A város szűkebb területén két templom áll még, az egyik a város hajdani plébániatemploma, a mai Temetői templom, a másik a Szentkúti kápolna. A vasvári plébániához tartozik a a városhoz csatolt Kismákfán és Nagymákfán túl a gersekaráti egyházközség is.

 Vasvár vallásos életében meghatározó szerepet játszik a búcsújárás, két búcsúnapján az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-napi és a szeptember 12-i Mária nevenapi búcsún jelentős számú zarándok keresi fel a város templomait, elsősorban a messze földön ismert Szentkutat.

 A helyi zsidó hitközség emlékét ma már csak temetőjük őrzi, ahol számos szép múlt századi sírkő mellett egy kis emlékmű is található, amelyet a holocaust áldozatainak emeltek. A 200-300 fős közösségnek egykor iskolája és zsinagógája is volt a városban, ezek azonban ma már nem állnak.

Vasvár népessége

Vasvár lakosságszáma 4600 fő körül mozog, az elmúlt tíz év népességi adatai alapján kismértékben, de folyamatosan csökken. A munkanélküliek aránya 9 %, jelentős számú a környező városokban munkát vállalók, ingázók száma.

Földrajz, természeti adottságok

 Vasvár Vas megye déli részén, a Rábával párhuzamosan futó dombság, a Vasi-Hegyhát oldalában fekszik. A dombság elnevezése váltakozó, régebben inkább a Vasi-Hegyhát elnevezést használták, míg manapság a Kemeneshát elnevezéssel sűrűbben találkozhatunk. Helyben a Hegyhát elnevezés az elterjedt, sőt Vasvárt egyenesen a Hegyhát központjának tartják.

Közlekedési szempontból Vasvár igen kedvező helyzetben van, ugyanis a város mellett halad el a rábafüzesi határátkelőtől Székesfehérvár és Budapest irányába tartó 8-as számú főút, amelyről itt ágazik le a Zalaegerszegre vezető 74-es út, Szombathelyre pedig közeli Rábahídvégnél kell letérni. Az osztrák határ 40 km-re, Szombathely és Zalaegerszeg pedig 20-25 km távolságra van Vasvártól. A városnak vasútállomása is van a Szombathely-Nagykanizsa vasútvonalon.

 A terület ásványi anyagokban viszonylag szegény. A hegyháti dombokon kavics és homok bányászata folyik, a felszín alatt 2100 méteres mélyben pedig 78 fokos termálvíz rejtőzik, amelyet egyelőre csak részben aknáz ki egy kisebb fürdő és a város távhőrendszere. A város környékén nagy erdőségek terülnek el, melyeket szívesen látogatnak a turisták és vadászok is. Kedvelt kirándulóhely a Szentkút környéki erdő.

Vasvár infrastruktúrája

 Vasvár a 8-as és a 74-es számú főutak találkozásánál fekszik, ez utóbbi a városközponton halad át, főtéri csomópontja 2000-ben épült át. Az önkormányzati utak 70%-a burkolt, a kivezető utakat az Állami Közútkezelő gondozza, állapotuk jó.

A lakások száma 1800, ebből önkormányzati 210. 2001-ben 15 bérlakás épült, ebben az esztendőben pedig elkezdődik egy 50 lakásos idősek otthona építése. 2002-ben új lakótelkek kialakítását és közművesítését tervezi az önkormányzat.

A település közműellátottsága: elektromos áram, telefon, vezetékes ivóvíz, szennyvízcsatorna, gázhálózat, távhőszolgáltatás.

A kisfeszültségű elektromos hálózat hossza 52,2 km, az éves villamosenergia-szolgáltatás 10.516 MWh. A telefonnal ellátott lakások aránya 55%, az 1000 főre jutó telefonvonalak száma a megyei átlag, azaz 250 körül mozog. A város vízellátását négy mélyfúrású kút biztosítja, vízhozamuk 1929/nap. A közüzemi vízhálózat hossza 32,2 km, ehhez azonban csak 7,6 km szennyvízcsatorna tartozik (a bekapcsolt lakások aránya 34,4%). 2000-2002-ben új szennyvíztisztító épült, a szennyvízcsatorna-hálózat teljes kiépítése a következő évek feladata lesz.

A vezetékes gáz kiépítése 1997-ben készült el, a hálózat gyakorlatilag az egész települést lefedi, az ellátott lakások aránya 33%, az éves fogyasztás 1.663 ezer m3. A távfűtéshez, amely geotermikus energiát is hasznosít, a lakások 18%-a kapcsolódik.

A közhasználati zöldterület 177 ezer m2, melynek nagy része belterületi park és játszótér.

Hol volt, hol nem volt, ott, ahol most a Feneketlen tó süppedéses mocsara terül, valamikor hatalmas vár állott. Amilyen kegyetlennek látták a várat a fáradt emberek, olyan szomorú volt az életük.

Vas Miklós, a gőgös várúr hajnaltól éjfélig hajtotta, verte őket hatalmas birtokán. Összeszedette a környék minden kovácsát, hogy olyan várat emeljenek neki, amilyen még nem volt a világon. Hét év múlva aztán elkészült a komor, rideg vár. Kegyetlen volt, zord és hideg, mint maga Vas Miklós. Az éjjelenként messzire világító ablakok mögött, a toronyszobákban a várúr próbálta megszépíteni átkos napjait. Vas Miklós vágyai hamarosan birtokán is túlnőttek. Kolta Hajnalkát akarta. Ellopta volna már százszor is a tündérszép lányt, de Gyana Géza mindannyiszor legyőzte a Vas-vár urát. A kudarcok még inkább növelték vágyát és gyűlöletét. Messze túl a Rábán Gyana az öreg pásztor, Kolta gyermekkori pajtása őrizte az állatokat a Sorok mentén Géza fiával. Ő volt a rettenthetetlen legény, aki immár háromszor dobta porba Vas Miklóst és védte meg imádott Hajnalkáját. Messze vidéken rettegett bajnok volt. Nem is merte senki Koltáék nyugalmát háborítani. Pedig ennek a rettenthetetlen vitéznek meleg emberi szíve volt. Csendes nyári estéken gyakran megpendült a koboz a vén Kolta egyetlen leánykája, tündérszép Hajnalka ablaka alatt. De a boldogság sem tart örökké.

Egyik nap a király futára jelent meg, égre emelve a véres kardot. Az öreg Kolta magához hívatta Gézát.

-Édes fiam! Mindig tudtad, úgy szeretlek, mintha saját gyermekem lennél. Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy háborúba kell menned, de nem tehetünk mást. Én már nem bírom a kardot, elfáradok a lovon. Vezesd te a csapatot. Az én csapatomat� Győzz és siess vissza.

-Percig se� féljen, kedves Apám. Úgy megkergetjük azt az ellenséget - akár török, akár tatár -, hogy otthon is csak a kapuban állnak meg. Erre már az ősz Kolta is elmosolyodott egy kicsit.

-Így gondoltam én is, fiam. Hát akkor készüljetek.

Egész nap, egész éjjel folyt a sütés-főzés. Az asszonyok sütöttek, tarisznyálták az embereket. Még egy ital bort is raktak melléje, kedves uruknak. Sütött szegény Hajnalka is. Könnyeivel dagasztotta az omlós kalácsot.

Alighogy az ég alja pirkadni kezdett, már készen állott a csapat. Búcsúzkodott Géza is a kis kertajtóban.

-Ne félj, drága gyöngyvirágom. Elfut az a kutya ellenség, ha minket meglát. Csak te vigyázz magadra, Öreg, jó apádra, meg az asszonyokra.

-Tudom, hogy visszajössz, de ki oltalmaz meg bennünket, amíg ti távol lesztek - mondta Hajnalka könnyes szemmel. Nézd csak itt van ez a nyaklánc, édesanyám viselte. Megóv minden bajtól és rólam is üzenetet visz. Ha ez az aranyszív vérezni kezd, akkor veszélyben vagyunk.

Hosszan megölelték, megcsókolták egymást, aztán Géza felugrott fekete táltosára, a Szellőre, és a sereghez vágtatott. Az öreg Kolta a fiú oldalára kötötte rubintos kardját. A vén Gyana meg a hatalmas buzogányt, meg a két öles kopját hozta. Ezekkel győzte le a fia Vas Miklóst. Néhány pillanat múlva a könnyező anyák, feleségek, kedvesek márcsak egy szürke porfelhő után integettek. Mentek a lovasok három nap, három éjjel. Harmadnap éjjel aztán feltűntek az őrtüzek. Gáza néhány embert előre küldött nézelődni, meg hogy a király seregét megkeressék. Bizony, szomorú hírt hozott a kis csapat. Két nap óta folyt a harc és fogytán volt a magyarok ereje. A nagy túlerő ellen csak a váratlan segítség jelenthetett valamit.

-No, gyerekek, azt hiszem, kénytelenek leszünk szerenádot adni. - mondta Gyana Géza.

Miután csöndben egészen megközelítették a tábort, Géza jobbra-balra odasúgta a parancsot:

-Lóra! Adjátok tovább!

Végtelennek tűnt a pár perc, míg Gyana Géza hatalmas hangját megeresztve elindította a rohamot. De az ellenség sem ijedt meg. Néhány pillanat alatt lovon termettek és neki Kolta csapatának. Micsoda verekedés volt! Mint mikor két hatalmas hullám csap össze. Géza forgatta maga körül kardját, akár a szélkerék. Már hetedszer vágott magának utat a táboron keresztül, mikor úgy érezte, hogy valami meleg csurran végig a mellén. Hírtelen feltépte ingét, mert azt hitte, megsebesült. De nem. A Hajnalkától kapott aranyszív meleg cseppekben hullatta magából a piros vért. Géza elsápadt. De a következő percben már neki az ellenségnek. Közben már a király serege is fegyverbe állt és a közös erő, meg a rajtaütés hamar végzett.

Elült a csata, a harcosok nyugovóra tértek. Közben Gyana Gézát Szellő, ez a kedves hollófekete állat fáradhatatlanul vitte haza felé. Mire a nap lenyugodott, már feltűnt a Kolta-birtok. Hogyne tűnt volna fel, mikor a tűz messzire világított. Égett az egész. A jajveszékelést a pusztába ragadta az esti szél.Kolta serege már jó két napja lovagolhatott, mikor Vas Miklós megtudta távozásukat.

-Ki védi most a világszép Hajnalkát? - nevetett rekedten. -Messze az a híres bajnok!

Összehívatta hát valamennyi hétpróbás barátját és így szólt hozzájuk:

-Nagy dolog vár rátok. Csodálatos nap lesz ez a mai. Mennyasszonyért megyünk az öreg Koltához. Nem bánja meg, aki velem tart.

Az öreg Kolta tudta, hogy Vas Miklós meglátogatja. Összehívatta öreg barátait, hogy tanácsukat kérje. Öreg, reszkető kezek fogtak újra kardot, hogy az öreg Kolta világszép leánya becsületét megvédjék. Nehezen forgatta Kolta vén karja már a fegyvert, mégis három rablónak eresztette ki lelkét, míg Vas Miklós hátulról, gyáván le nem szúrta. A nemeszsívű Koltát követték a többiek is. Az öregek akik együtt éltek, együtt tértek meg. Gyana volt a legutolsó.

Lassan alkonyodott.

-Világot! - kiáltott Vas Miklós. - Nem találom a bejáratot a menyasszonyomhoz.

A részegek nevettek s felgyújtották a kazlakat. A zsivajra s a tűz fényére szaladt ki Kolta Hajnal. Egynesen Vas karjaiba.

-Most nem repülhetsz el, kismadár! Messze a híres szeretőd. Ha-ha-ha. Most már enyém leszel.

A lány csak sikoltani tudott, aztán összecsuklott. Vas ölébe kapta a lányt, nagy nehezen nyeregbe szállt s vágtatva megindult a dombok felé.

-Légy átkozott- sikoltotta Hajnal tehetelenül. -Süllyedjen el a föld, ahova lépsz.

A többiek lassan utolérték a gazdát.

-Lovat!- parancsolta. - Menjetek előre, készüljetek a fogadásomra.

A rablók otthon összehordatták az asszonyokat, hogy süssenek, főzzenek, készüljenek a lakodalomra. Sok könnyet látott már a vasvári domb, de ennyit még nem. Az elgyötört asszonyok siratták társukat, akit az úr rabolt. Ő meg közben már a Rábán is átgázolt. Innen már csak egy ugrás volt a Vas-vár. Hajnalka újra megátkozta, de csak öntelt nevetés volt a válasz. Lassan a várúr már a Csörnöcöt úsztatta. a kétségbeesett lány zokogva kiáltotta apját mindhiába. Vas Miklós büszkén lovagolt be a várkapun. A világszép Hajnalka hiába akart menekülni. Kétségbeesésében harmadszor is megátkozta Vas Miklóst. És csodák csodája, lassan inogni kezdett a föld. A szolgák sikoltoztak, a rablók rohangásztak, de a Vas-vár elindult már lassan, hogy leszálljon a körülötte fodrozódó ingoványba. Künn a víz már az ablakokig ért. A rabló, aki eddig olyan gúnyosan ült a nyeregben, most rémülten dobta le a lányt, s reszketve vetette magát a mocsárba. A vár pedig méltóságteljesen elhelyezkedett a feneketlen tóban, míg körülötte a tó bugyborékolva nyelte a gonoszságot. Mire a nap felkelt a vidék már csendes volt.

Messziről lovas vágtatott. A ló csupa hab. Az ember talpig por.

Gyana Géza hozta mellében a döngő fájdalmat, s egy kis aranykígyót a nyeregkápán. A tűzben tekergőzőtt az üszkös falak közt, mikor Géza odaért. A kedves Szellő most utolsó erejével hozta őket. A tó partján aztán örökre behúnyta okos szemét. Géza magára maradva leült a tó partjára és Hajnalkának énekelt, akit örökre elveszített. A kígyócska ezalatt lesiklott a tóba és egyenesen a Vas-várhoz úszott. Végigjárta a szobákat. Hajnalkát kereste. Nagyon megsajnálta a két szerelmes fiatalt. Gondolt egyet. Háromszor bukfencet vetett és daliás kígyókirállyá változott. Az ébredő leány csodálkozva nézte a rámosolygó idegent.

-Ki vagy te, hogy a tó fenekére merészkedel? Nem tudod, hogy innen élve nem jut ki senki?

-Sose félts, Hajnalka. Én vagyok a kígyókirály. Láttam, mikor elraboltak. Majdhogynem ott égtem. Még szerencse, hogy Gyana Géza magával hozott. Meg is hálálom neki, amit értem tett. Azzal kiszólt az ajtón.

-Takarítsátok kia tavat. Olyan legyen, mint a kristály. Hadd nézegesse magát benne a nap.

A kígyónép munkához látott és egy perc alatt olyan tiszta lett a tó, mint a hegyi patak.

-Nézd, kislányom, jer csak. Ott ül Gézád a parton. Hallod a dalt? Neked énekel.

- Géza!- suttigta Hajnalka.

A fiú azt hitte, csak álmodik. Amint dalolt, s ató mélyét nézte, egyszerre csak láthatóvá vált a vár s ablakában a szépséges Hajnalka. A következő pillanatban már a tóban volt. A kígyókirály elébe sietett s kézenfogva kedveséhez veztte.

-Gézám!

-Hajnalkám! Azt hittem, sose talállak meg.

Könnyezve ölelték, csókolták egymást. De még a kígyókirálynak is kijöttek a könnyei.

- Örülök, hogy boldogok vagytok. Kár, hogy nem mehettek vissaza a földre. De hát csak eltelik az idő. Megtartjuk a lakodalmatokat, aztán majd kitalálunk valamit.

Hej nem is volt még ilyen mulatság ember életében. Húzták a békák, táncoltak a kígyók. A piócák úgy berugtak, hogy tán még ma sem józanodtak ki. Másnap aztán így szólt a kígyókirály:

-Ajándékot is kellene adnom nektek. Azt gondoltam, hogy minden évben felviszem a nyakamban a kulcsot a tó tetejére, Szilveszter éjjelén. Ha valaki leakasztja, emelkedjék fel a vár s ti odafenn folytassátok boldog életeteket. Nem nagy ajándék, ki tudja, akad-e olyan bátor ember.

Azóta Hajnalka, meg Gyana Géza a feneketlen tóban élnek, s várják, hogy a földre visszatérhessenek. A kígyókirály minden Szilveszter éjjel felhozza a vár kulcsát. Azt mondják, ilyenkor akár hold süt, akár hó szakad, a tó közepén olvadni kezd a jég, fodrozódik a víz s az elsüllyedt várból kék fény árad a tóra. Aztán csendes méltósággal megjelenik a kígyókirály, nyakában a vár kulcsával. Eddig még senkinek sem sikerült elvenni tőle. De aztán éjfélt üt az óra. Újra befagy a tó, csak a tél zúg, vagy pihen hideg kegyetlenséggel a dombok lábánál.

- VÉGE - 

Kardos László 1918-ban született. A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán magyar-olasz szakon végzett, majd 1943-ban etnográfiából, antropológiából és szociológiából doktorált. Diákként részt vett a Paraszfőiskolások Közössége és a Bolyai-kollégium megalapításában. 1941-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz. 1943-ban büntető századba hívták be. 1942-1948 között a Győrffy István Kollégium igazgatója. 1946-1948 között a NÉKOSZ nevelésügyi osztályának vezetője, majd főtitkára, a népi kollégiumi nevelés szisztémájának kidolgozója. A népi kollégiumok megszervezéséért és pedagógiai munkásságáért 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1947-1948-ban az MKP országgyűlési képviselője. 1948-ban Tolna és Baranya megye kormánybiztosaként részt vett a földosztásban. A NÉKOSZ feloszlatása után, 1948-1950 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium Tudományos Osztályának vezetője. 1950-1957 között a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, majd főigazgatója. Fő tudományos kutatási területe a falusi lakosság kultúrája, életmódja, a magyar népi táplálkozás, valamint a falusi lakosság vallásos életének alakulása volt. Az 1956-os forradalom idején a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tevékenységében vett részt. A forradalom leverése után közreműködött Nagy Imre 1955-1956-os vitairatainak külföldre juttatásában. 1957-ben letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után haláláig a Néprajzi Múzeum tudományos főmunkatársaként szociológiai, néprajzi kutatásokat végzett, és a népi kollégiumi mozgalom történetével foglalkozott. 1980-ban halt meg.

Ádvent idején készülõdvén a nagy találkozásra, szívünk nyitott a szép és jó iránt. Ha e nyitott lélek ajtaját szélesre tárjuk, akkor van esélyünk arra, hogy ne csak kacattár legyen lelkünk pitvara. Hamarjában ezek a gondolatok jutottak eszembe, mikor Petrás Mária csángó iparművész kerámiáit megláttam Vasváron, a Folyosó Galérián.
Művei egyszerre archaikusak, helyenként lenyomatai a bizánci művészetben annyira elterjedt korpuszoknak, s lelki rokonai a falusi keramikusok szürke-feketére égetett edényeinek. A bibliai témájú reliefek zománcozott, rekeszzománchoz - kicsit keletrómai birodalombéli - hatású hátterükkel meg egészen újszerű szakmai stílusjegyet mutatnak.
Mindez leírva persze csak halvány szóvirág ahhoz a világhoz képest, amely Petrás Mária, Csángó Mária műveiből árad, s amely művészetét jellemzi. Mert Mária - már nevében is annak az ezeréves csángó hitvilágnak a lenyomata - amit a Mária-kultusz oly erõsen jellemez. Ennek (is) köszönhetõ, hogy a Kárpátok keleti karéjában, ott Moldvában, kitéve a legvadabb történelmi viharoknak is, de képes volt megmaradni ez a maroknyi magyarság, megõrizvén középkori nyelvjárásukat, kultúrájukat, imádságaikat. Miközben a népdalos találkozó nyitó ünnepségére várakozom, s bolyongok a folyosón e csodálatos remekek között, elszorul a szívem, és arra gondolok. Tudja-e ez a világ, mit jelent csángónak lenni? Tudja-e ebben a kicsiny magyar hazában a ma élõ ember, s a nagyvilág, hol is van csángóföld? Tudja-e ez az Európai Uniótól megkergült fogyasztói társadalom, miközben dervistáncot jár a karácsonyi bevásárlások lázában, hogy Petrás Mária több mint iparművész. Petrás Mária misszionárius, hírmondó, diplomata, népének követe. Aki mindig mosolygós, széles csontozatú arcával, csángó lelkével és eszével, alkotásainak sugárzásával õrzi azokat a középkori nyelvezetű csángó imádságokat, amelyek

mind ott vannak most a falakon... S azon is tűnődöm, ha most hirtelen elénk toppannának csángó viseletben ezek a göcsörtös kezű csángó asszonyok és szikár termetű csángó férfiak, mit is mondanánk nekik, mit is kérdeznénk tõlük? Itt Vasváron, ahol Szent István államszervezõ tevékenységének köszönhetõen ezer esztendeje élnek magyar véreik. S van-e fogalma a mostani világrendnek, trendnek arról, mekkora kincs is az a világ, amelyet Petrás Mária csángó bubái, asszonyai, korpuszai, az Egyiptomból menekülõ család itt megjelenít. gyanítom nincsen. Ami már nem a "csipsz", "kecsap", euró fogalmába tartozik, arra kezd érzéketlenné válni ez a világ. Hogy egészen ne torzulhassunk bele ebbe a napi fo-gya s ztói õrületbe, ahhoz ad kapaszkodót Petrás Mária kerámiáival.
Amit pedig a középkori nyelvezetű csángó imádságok nekünk jelentenek, azt alighanem már fel sem fogná a tõlünk nyugatra csak angolul, meg számítástechnikai hardvernyelven, algoritmusokban gondolkodó világ. S ez itt a baj. S még ennél is nagyobb baj az, hogy honi magyarjaink többségének is magyarázni kell(ene) mindezt.
Kedves olvasó! Ha Önök alá akarnak merülni kicsit az idõben, akkor térjenek be a Művelődési Ház Folyosó Galériájára, hogy az elveszett idõt és történelmet kicsit megtalálják Petrás Mária kerámiáiban.
Moldvai csángó lelke olyan, mint az itt felejtett tenyérnyi középkor. Errõl a közép-korias gondolkodásról egy interjúban Petrás Mária így vallott: "Miben nyilvánul meg ez a középkorias gondolkodás? Egy példával mutatnám be: Mi csángók reggel felkelünk, imádkozunk, s kimegyünk, megnézzük az eget, hogy tudjuk, ma milyen napunk lesz. Aztán adunk enni az állatoknak, csak utána magunknak. Én a mai napig is így csinálom. Az ottani ember sokkal jobban ismeri saját magát, a természetet, tudja, honnan jött...

Mind egyedül állunk a föld szívén Átdöfve a nap egy sugarától És hirtelen itt van az este" (Salvatore Quasimodo, Nobel-díjas olasz költõ verse)

Ugyanolyan csöndben, észrevétlenül, ahogy fél évszázada elment, nemrégiben visszatért egy patinás vasvári ház homlokzatára Jézus. A megváltó szobrának eltüntetése, megmenekítése, ötvennégy éven át való bujdosása, évekig tartó keresése, már-már misztikumba hajló történet. Vasvári ballada, melynek hõsei köztünk járó, köznapi emberek. Benke Tibort mindenki úgy ismeri, mint aki féltõ szeretettel védi és óvja Vasvár értékeit, legyenek azok épített vagy természeti örökségünknek részei: - 2002 júniusában együtt örülhettünk a volt zárdaépület megújulásának, az ott kialakított bérlakások átadásakor. Ahogy az avatási ünnepségen ott álltam a mentõgarázsnál, szemben a megszépült fõhomlokzattal, az motoszkált bennem: valami hiányzik innen. Persze, hát üres a bejárat fölötti szépen kialakított szoborfülke. Ez másoknak is szemet szúrhatott, mert ezután néhányan beszélgettünk, vajon mi lehetett ott egykor? Többen is érdeklõdtünk errõl a városban, fõképpen idõsebbektõl. Arra sokan esküdtek, hogy az államosításig valamilyen szép szobor díszítette a homlokzatot, volt, aki Mária-alakra, Hajmási Franciska néni "Jézus Szíve" ábrázolásra emlékezett. Próbáltuk kideríteni, mi történhetett vele, vajon meg lehet-e még? Két év telt el úgy, hogy egyre kevesebb remény maradt az eredeti szobor elõkerülésére. Kis történelmi kitérõt kell tennünk, hogy a fiatalabbak is megértsék, miért is kellett a szívét felmutató Megváltó szobrának elhagynia õrhelyét, ahol is addig hosszú idõn át, nemcsak hogy háborítatlanul, de szeretettõl övezve fennállhatott. Segítségül hívjuk Szigeti Tibornak a vasvári domonkosokról készített krónikáját: "1950. június 18-án feloszlatták a rendet, internálták a domonkosokat... Azért, hogy a városban feltűnést ne keltsenek, sem a plébániát, sem a jegyzõséget nem értesítették elõzõleg. Katomio Gyula és Morosits kereskedõ éjfél elõtt jöttek hazafelé és látták, amikor a papok egyenként mentek ki a városból. Vasvár határában teherautóra rakták, és Szarvaskendre vitték õket, ahol már ott voltak a szombathelyi kórházi (betegápoló) apácák... A rend gyönyörű könyvtárát valószínűleg zúzdába vitték, és megsemmisítették..." Ekkor már két éve bezárultak a domonkos nõvérek által korábban működtetett Polgári Leányiskola kapui, helyén állami iskola kezdte meg működését. Magyarországra a reménytelen sötétség fátyla borult, Mindszenty hercegprímás 1948. karácsonya óta az ÁVÓ börtönében sínylõdött. A besúgók és az ateisták világa jött el, s a hívek csöndes imáikban kérték a Mindenhatót, múljék el fejük fölül a vész mielõbb. "Ennek az új társadalmi rendnek, amely az Antikrisztus tarsolyából esett ki, állítólag a kisember képezte az alapját, akinek testvériségben és egységben boldog életet ígértek, miközben könyörtelenül támadták és üldözték mindazokat, akik önálló gondolkodásra bátorkodtak. A rejtett és valódi cél az volt, hogy engedelmes és önállótlan nemzedékeket neveljenek fel maguknak, melyek félelemben és egymás iránti bizalmatlanságban fognak élni..." - írja Mirjana Stanislava "A Szűzanya hívása Medjugorjé-ból" című könyvében e korról. Nem csoda hát, hogy a félelem légkörében egyszeriben csak nyoma veszett Jézus Szíve szobrának a volt zárda homlokzatán. Kérdezni senki nem merte, hova lett, errõl csak néhány jótét léleknek volt tudomása. Ismerjük ugyan annak az egykori helyi vezetõnek a nevét is, aki leszedette onnan, de ez egyáltalán nem lényeges. Krisztusnak ebbõl a világból el kellett bujdosnia, s mint mindig, akadtak, akik óvón mellé álltak. Mint utólag kiderült: bár rejtõzködött, de évente egyszer láthatta Õt hűséges vasvári népe. Tavaly júniusban aztán a semmibõl váratlanul felbukkantak a bujdosó Jézus nyomai. Molnár Gyula tanár:
- A Szita Elemér emlékére rendezett régi Vasvárt bemutató képeslap-kiállításon minden ábrázoláshoz rövid ismertetést fűztem. A zárdaépületrõl csak egy háromosztatú képeslapom van. Tehát egy részletkép, ám ezen látszik a fülke a szoborral. Elmondtam, hogy feltehetõen több ütemben épülhetett a ház, mert egyik szárnya a húszas évekig földszintes volt. Gondolom, az átépítéskor készülhetett a fülke is, mert korábban a helyén még egy körablak volt. Említettem a jelenlévõknek a keresést is, és hogy jó volna, ha megkerülne az eredeti szobor, de akár pótolni is lehetne.
Gerencsér Imréné a Vasvári Honismereti Csoport tagja:
- Foglalkoztatott engemet is ez a téma, mert édesanyám is a zárdába járt iskolába, késõbb én is az általánosba. Mikor a kollégium visszakerült, az épület történetével is megismerkedtem, az "Értékmentõ" lapba is írtam két éve egy rövid cikket. A városban lévõ szoborfülkék külön is érdekelnek. Akkor még magam is Mária-szoborról tudtam, mások elmondása alapján. Vojnovics Mihályné - Mária néni - elmesélte a nyugdíjas klubban, mit hallott Molnár Gyulától, s egy szerencsés véletlen folytán egyszer csak jelentkezett nálam Kovács néni, aki elmondta, õ már régóta õriz egy nagyon régi szobrot. Elmentem hozzá, le is fényképeztem. Örömmel mondtam Sejber Misinek és Molnár Gyulának: alighanem megvan a keresett szobor.

Kovács Istvánné - Manci néni ennek a szép vasvári balladának a kulcsszereplõje, hisz õ adott fedelet a bujdosónak, megõrizte több mint harminc éven át. A kapuból kedvesen beinvitál, s készségesen mesél: - Lakott itt a közelben egy idõs rokon néni, Rádosics Jánosné, Anna néni. A hetvenes évek elején, mikor meghalt a férje, õ is betegeskedni kezdett. Egyszer behívott, s mutatta a szobrot, ami az elõszobájában volt kiállítva. "Mancikám, fogadd el ezt a Jézus-szobrot, mert ennek az úrnapi körmenetkor mindig ki kell kerülnie a nép elé a sátorba. 1950-ben, mikor az apácákat meg a szerzeteseket elvitték, akkor adták be hozzám. Akik hozták, azok kérték ezt, mert kinn volt a zárdán a nép elõtt, hát évente egyszer Úr- napján ezután is kinn kell lennie. Én már tovább nem tudom vállalni a sátor díszítést, rád bízom."
Hogy kik voltak, akik Anna nénihez beadták, azt nem tudom. Talán õ sem tudta. Az utcánkban korábban négy úrnapi sátrat állítottunk, egyikben mindig ez a Jézus Szíve volt. Mit tehettem, elvállaltam és 90-ig együtt díszítettünk egy sátrat egy másik aszszonnyal. Azóta - hogy teljesen körbemehet a körmenet, ide a kapunkba tesszük ki. A volt STYL-nél van a másik oltárunk, oda pedig hagyományosan egy régi kis kálváriát teszünk, mely még nagyanyámé volt. Mikor hallottam a klubban, hogy keresik, rögtön szóltam, hogy megvan. Sejber Mihály, a honismereti csoport vezetõje:
- Megnéztem a zárdán lévõ szoborfülkét, és nyilvánvaló volt, hogy onnan került el a szobor. A talapzat formája, a méretek megegyeztek, még a rögzítési helyek is megvannak. Manci néni nagyon gondosan vigyázott rá, szinte eredeti élénk színeiben pompázik az alkotás, nem szorult restaurálásra sem. Köszönet jár neki mindezért. Mivel átadta a városnak, januárban Iván Gábor csapatának segítségével 55 év után visszakerült eredeti helyére. A szobor egyébként 90 cm-es nagyságú, és eléggé súlyos, ugyanis terrakottából van. Ennélfogva rendkívül jól bírja a szélsõséges idõjárási körülményeket is. Értékes, szép alkotás, a benne lévõ évszám szerint 1906-ban készült, tehát jövõre 100 éves lesz. Német nyelvű jelzés utal a származási helyére... Jézus jobb kezével a Szentháromság tanítására, baljával szívére, az üdvösség forrására mutat. A tiszta szív a teljesség jelképe, az egészséges kapcsolatok metafórája. Bernard Haring teológus szerint Jézus Szívének valódi tisztelõi most kétségbeesetten szemlélik, miként rohan a "fagyhalálba" a szeretet nélküli világ. A magas technikai fejlettséget elért emberiségre szörnyű veszély leselkedik: könnyen elveszítheti saját központját, szívének termékeny erõit.